Minisztertanács Rehabilitációs Bizottsága
Művelődési Minisztérium
Budapest
1 8 8 4

Tisztelt Rehabilitációs Bizottság!

Életem elmúlt húsz évéből nehéz olyat találni, melyet ne határozott volna meg a „kulturális elhárítás” ténykedése, mely a feljelentések, kiállítási betiltások, telefonlehallgatások, levélfelbontások, az IKV-n, Tűzrendészeten, Házkezelőségen keresztüli állandó zaklatások, a nekem grafikai megbízásokat (egyetlen jövedelemforrásom!) adó vállalatok párttitkárain keresztül a megbízások visszamondása formájában jelent meg. (Ezek természetesen sosem teljesen konkrét, de igen sokat sejtető írásos dokumentumai, valamint korabeli feljegyzéseim és jó pár telefonbeszélgetést rögzítő magnókazetta az érdeklődők rendelkezésére áll.)

Természetesen nehezen megfogható az anyagi kiszolgáltatottságon túl az a hátrány, amit a BM irántam tanúsított figyelme művészeti pályámon jelentett, de nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy végiggondolja bárki: kinek lett volna bátorsága és lehetősége Szabó László Népszabadságbeli „Happening a Kriptában” című cikke után engem kiállítani, műveimet külföldre szánt anyagban szerepeltetni, vagy könyvet, tanulmányt írni rólam. És hogy e tiltás emléke nehogy feledésbe merüljön, Tóth Dezső miniszterhelyettes 1984 őszén, az Almássy téri Szabadidőközpontban a kultúra területén dolgozóknak tartott „eligazításán” név szerint óva intett a velem való bármilyen együttműködéstől. (Csak illusztrációképpen: a BM ébersége még olyan intézkedéseket is kiváltott, mint a Dunaújvárosi Szimpóziumon 1979-ben készített, a város bejáratánál felállításra kijelölt – már minden illetékes szerv által engedélyezett – nagyméretű szobromnak a felállítás helyéről való elmozdítása és csak többéves huzavona után, 1982-ben a Dunapart egy félreeső helyén való felállítása. Ez ügyben a Budapestről küldött BM futár meghallgatása után a városi pártbizottság titkára döntött.)

Mindezen megpróbáltatások kezdete a Balatonboglári Kápolnatárlatokra vezethető vissza, és ez az a konkrét dolog, amelyben szeretnék valamilyen elégtételt kapni.

A katolikus egyháztól 1968-ban 15 évre kibéreltem a balatonboglári volt Körmendy-kápolnát, hogy azt műteremként használjam. Az akkori BM irányítású kultúrpolitika nemcsak ténykedésemet nem nézte jó szemmel, de még az ötletet is elirigyelte tőlem, s hogy aljas tervét végrehajtsa, semmilyen eszköztől nem riadt vissza: a rendőrség, a KÖJÁL, a tűzrendészet, az építési hatóság, az Állami Biztosító, a helyi és a megyei Tanács mind csatasorba álltak, hogy elérjék: a kiállítások és művészeti események rendezését szüntessem be. Mikor ez sikerült, kényszerítették az egyházat, hogy a csak általam felbontható szerződést a rendőrség „bizonyítékai” alapján perben támadja meg, hogy elérje a bérleti viszony megszüntetését. Mivel 1973-ban még nem volt ügyvéd, aki az államhatalommal szemben mert volna engem képviselni, hogy az eleve vesztes pert elkerüljem, nem tehettem mást: a bérleti szerződést felmondtam.

A kápolnát ezek után 25 évre kibérelte a helyi tanács, s nemcsak az ötletet, de még az elnevezést is ellopva 1974-ben újra megnyitotta, és mind a mai napig működteti a Balatonboglári Kápolnatárlatokat, melynek csak jelentéktelensége vetekedhet az általam szervezett, ma már művészettörténeti jelentőségű kiállításokkal.

Mivel erkölcsi meghurcoltatásom a Szabó László cikk kapcsán (Népszabadság, 1973. december 16., vasárnapi szám kulturális melléklete) igen nagy nyilvánosságot kapott, igényt tartok egy hasonló nyilvánosságú és jelentőségű, a tényeket és azok politikai-kultúrpolitikai hátterét megvilágító, a kulturális vezetés által szignált írás megjelenésére, valamint méltányosnak tartanám, ha a kulturális kormányzat azzal kárpótolna, hogy lehetővé tenné (anyagi vagy egyéb támogatását adva) egy, az általam irányított Balatonboglári Kápolnatárlatokhoz hasonló szellemű, nyitott művészeti tér létesítését, melyhez hasonló azóta sem működött az országban, s akkori nagy sikere is bizonyítja, milyen igény lenne rá.

Nem tudom, a Rehabilitációs Bizottság milyen mélységben akar azokkal a dokumentumokkal foglalkozni, melyek kéréseim jogosságát bizonyítják (legalább 100 iratról, levélről stb. van szó). Így csak illusztrációként mellékelek a Kápolnatárlatokkal kapcsolatos anyagból egy párat; ezek teljes gyűjteménye a Somogy megyei Rendőr-főkapitányság archívumában lelhető fel, ha ugyan még fellelhető.

Amennyiben az előzőekben leírtakkal kapcsolatban bármilyen bővebb információra lenne szükség, készségesen állok a T. Bizottság rendelkezésére.

Budapest, 1990. április 18.

Galántai György
képzőművész
(1277 Budapest, Pf. 52.)