Tárgy: A Magyar Műhely hazai tagjai FMK-beli bemutatkozásáról
Forgács Lajos r.őrnagy elvtárs
BM III/III-4. osztály vezetője!

H E L Y B E N

Tájékoztatásul megküldjük az alábbi, bizalmas úton szerzett információt:

„Az est után sokunkban fölvetődhet a kérdés: Ezek meg mit akartak? Valóban egy ilyen „irodalmi est”-ről véleményt alkotni a legnehezebb. Az idézőjel tehát szándékos: inkább egy performance-nak lehettünk tanúi. A javarészt családtagokból, illetve közeli ismerősökből verbuválódott, mintegy 40 főnyi közönségnek tudomásul kellett vennie, hogy az ő sokkolásán túl az estnek különösebb mondanivalója, célja nincs. Hogyan? A Szkárosi-féle alapgondolatra építve, nem titkoltan hülyék vagytok és ezt tudatjuk veletek! Ám ha mégsem volnátok azok, akkor vegyétek tudomásul, hogy mi most hülyéknek nézünk benneteket! Mit gondolhatunk?

Petőcz András és Szkárosi Endre szándékoltan érthetetlen, illetve az unalomig ismételt (Petőcz) néhány szó, illetve hangból álló „verse”, valamiféle fennkölt költői magaslatról óhajtana szólni, amennyiben mi ezt hajlandók volnánk elhinni nekik. Mivel önmagukat emelik erre a vélt piedesztálra, hiteltelenné válnak, előadásuk valamiféle exhibicionista megnyilvánulásnak tetszik, ami bántóan lenéző, arisztokratikus gőggel párosulva, valamint egy kis bohóckodással azt igyekszik elhitetni velünk, hogy ők komolyan beszélnek és gondolkodnak a világ dolgairól. Lehet, hogy tényleg komolyan. De teljességgel felelőtlenül. Még azt sem hihetjük el nekik, hogy abba a helyzetbe kerültek, hogy még csak az értelmesen szólniuk sem érdemes. Így csak bosszankodhatunk, hogy bepaliztak.

A többiek (Aranyi László, Bíró József, Garaczi László, Kukorelly Endre, Mészáros István, Péntek Imre) legalább érthető versekkel állt elénk. Sok esetben azonban kevésbé értelmezhető sorokkal. Talán ez lenne az avantgárd költészet? Az össze-vissza szaggatott rímek, a széttépdelt sorok és kihagyott gondolatok, az egymás hátára titkosírásként hányt betűk halmaza? Kassák Lajos avantgárd költészete közérthető volt, és bár gyakran fölrúgta a verselés formai szabályait, nem lehetett kétségünk afelől, hogy tartalmas mondanivalója van számunkra. Ezeknek a fiataloknak a „verseit” olvasva, hallva csak annyit szűrhetünk le, hogy valami nem stimmel velük vagy bennük! Mondanivalójuk ritkán fordítható le és helyettesíthető be a mai fiatal generáció, de főleg egy nemzedék és még kevésbé egy nemzet aktuális problémakörébe. A kérdés komolyan kell hogy fölmerüljön: nem dilettánsokkal állunk-e szemben? Ha mégsem, akkor csak fiatalságuk, vagy műveletlenségük rovására írhatnók azt, amit csinálnak. Tudjuk azonban róluk, hogy egyikük sincs a magasabb iskolák hiányában. Divat? Legvalószínűbbnek ez látszik. Ötvözte a föltűnés vágyával, amit legjobban úgy érhet el az ember, ha egy kicsit a titokzatos ellenzéki magatartását, attitűdjét ölti magára. Nem véletlen, hogy Galántai György a teljes műsort rögzítette gyűjteménye számára.

Az estet előkészítő kiállítás is megerősíthet bennünket a hitünkben. A zavaros betűhalmazok előtt állva az ember elveszti a türelmét, és odébbáll. Nem művészet ez. Nem költészet. Ha szárnypróbálgatásukat maguk „permanens műhelyként” értelmezik, ám hadd ássanak olyan mélyre, amilyen mélyre csak akarnak: ott nem fogják megtalálni a múzsák csókját, még sztaniolpapírba csomagolva sem.”

Budapest, 1987. január 16.